Egy nehéz döntés

Rendszeresen össze szokott nálunk jönni pár ember, hogy egymást támogatandó access consciousness kezeléseket adjunk egymásnak. Ez egy nyilvános esemény, meg is szoktam hírdetni, habár a résztvevők zömmel ugyan azok, s így kialakult egy jó hangulatú helyi csapat.

Ennek ellenére vannak időnként mások is, akik a nyilvános meghírdetés hatására jönnek. S pont ilyen eset történt pár hete.

Nem szeretem a dohányfüstöt

A dohányzásról azt gondolom magánügy mindaddig, amíg nem vagy terhére másoknak. Van róla törvény is, melyet sok dohányos, a következetes ellenőrzés hiánya miatt igazából semmibe vesz. Amit én mostanság már úgy “tolerálok”, hogy ha lehet, arrébb állok.

Persze van olyan eset is, amikor nem tűröm el, és szóvá teszem. Például liftben a dohányzást, vagy amikor szakadó esőben a buszmegállóban a beállóban kezd el valaki pöfékelni.

Már kisgyerekként sem igazán szerettem a cigi szagát, mert csavarta az orrom, de ez egyéni szocproblem.

Behallom őszintén, ez nekem nagy kereszt, mert édesanyám is erős dohányos, s ő sem épp a tapintat mintaképe. Ugyan többször is kértem, hogy legalább amikor eszem, akkor ne dohányozzon, amire egy-két alkalommal emlékszik is, de utána simán újra rágyújt. S inkább hagyom, mert az mégsem járja, hogy én neveljem a saját anyámat, túl a hetvenen…

Nem csak egészségtelen, hanem büdös is. Főleg azoknak, akik nem dohányoznak.

Egy ismeretlen látogatása

Másfél-két hónapja megkeresett egy hölgy, hogy Balatonfüreden dolgozik, s mivel ismeri az Access Barst, s még 2 másik testkezelést is, szívesen átjönne gyakorolni az egyik alkalomra. Aminek én alapvetően örültem is, mindig szeretek másokkal megismerkedni, tanulni tőlük.

Az első alkalommal, amikor többen is voltunk, nem tudott elszabadulni a munkahelyétől, hogy nem ért ide. Pár héttel később újra jelentkezett, hogy úgy alakította munkabeosztását, hogy szabadnapja legyen csütörtökön. Meg is keresett, hogy szeretne eljönni. Mondtam, hogy persze, várom szívesen.

Sok kalamajka után ide is ért. Egy kellemes, jó modorú kétkezi munkás hölgy volt. Éveket dolgozott Londonban, s a gyerekeit is szépen lassan kivitte, mert Békés megyében a megélhetésük nem volt megoldott. Pár elintézendő dolog miatt hazajött, s azóta nem ment ki újra, s így került el Füredre dolgozni.

Csak volt egy bökkenő. Ugyan amíg nálam volt, nem gyújtott rá, de minden pórusából áradt a nikotinszag. Mivel kellemes koranyári idő volt, s minden ki volt nyitva keresztbe, s járt is a levegő, igazából nem volt zavaró, s kezelés is jó hangulatban telt.

Ám miután véget értek a kezelések, s elment egy rövid vécére, ráeszméltem, hogy mi a valódi helyzet. 

1-2 percet lehetett benn a wc-ben, de az elegendő volt, hogy a pici helység totálisan megteljen a bagó szagával. Szó szerint nem tudtam utána belépni a legkisebb helységbe, ki kellett rendesen szellőztetnem, mielőtt én magam használtam volna.

Ami egy olyan helyzetben igazán zavaró lehet, ha nem csak mi ketten vagyunk, hanem mások is vannak. Vagy jön egy olyan idő, hogy nem lehet keresztbe nyitva az ablak (mert lehűl a levegő, vagy zivatar van).

Hogy mondjam el neki?

Nekem azt tanították, s szerintem zömmel másoknak is, hogy megbántani másokat nem túl jó dolog. Persze vannak kivételek is, amikor egyes csoportokkal ezt megteszik, de az nálam nem pálya. Én minden embert igyekszem tisztelni, habár ez nem mindig sikerül (erről majd talán holnap).

Ebben a helyzetben viszont volt időm átgondolni rendesen, mennyire akarok egy fent vázolt helyzetbe belekerülni. S minden porcikám menekült volna. Mivel nem vagyok az a fajta, aki szerepeket játszik, vagy mismásol, eldöntöttem, hogy képviselni fogom azt, ami számomra fontos. Megelőzendő a nagyobb bajt (bántást).

Ami nem volt könnyű. Az önmagam felvállalása és a tanult mintáim ütköztek itt össze. Aminek egyenes következménye, hogy a tanult nevelési mintáimnak köszönhetően rosszá tettem magam, mert ebben a helyzetben fájdalmat okoztam egy másik embernek. Azzal, hogy nemet mondtam egy szinten arra, aki ő maga. (Elmondta az első látogatásakor, hogy ő neki a bagóval semmi baja, imád cigizni.)

S pont ezen a ponton válik a dolog igazán lénygessé. Amikor önmagam felvállalása kapcsán magamat kezdem el hibáztatni, akkor pont egy olyan védekező falat húzok fel, aminek  a lebontásáról ez a blog szól. Önmagunk hibáztatása egy nézőpontokból és ítéletekből felépített védekezés, amivel elvágjuk magunkat önmagunktól és a lehetőségektől.

Nem húzhattam tovább…

Hetek óta húztam azt, hogy elmondjam, mit is szeretnék igazán. Aztán az élet megadta a határidőt, mert tegnap újra megkeresett a hölgy, hogy ezen a héten újra jönne. S nem volt mit tenni, fel kellett vállanom önmagam.

Ezeket írtam neki facebook messengeren (eredeti, nem szerkesztett változat):

Szia!

A héten biztos nem lesz nálunk cserebere, mert a múlt heti Everness nagyon sokat kivett belőlünk.

Masrészt azt szeretném kérni, hogy ne gyere hozzánk csereberére, mert mi nagyon nem szeretjük a bagó szagot. Ez egy szeles nyári napon nem gond, de egy hüvösebb vagy egy álló levegőjű forró napon nagyon zavaró lenne számunkra.

Megértésed előre is köszönöm.

Én ezzel jól vagyok. Kimondtam az igazat, felvállaltam mindazt, ami számomra fontos, s pont arra mondtam nemet, ami zavart. S azon aggályaim is megfogalmaztam, ami miatt nem szeretném, ha meglátogatna minket.

Küld el annak a barátodnak, akinek ez hozzájárulás lehet